Sajtó

Tamás Gábor az egyik legismertebb magyar könnyűzene énekes. Kolozsváron nevelkedett, és a kincses város méltán büszke lehet rá. A diktatúra éveiben távozásra kényszerült ugyan – Svédország lett választott hazája – de olyan, mint a fűzfa, melynek lombja messze futó vizeket simogat, de éltető nedveit a hazai televényből szívja. Dalai, saját szerzeményei élő bizonyságai ennek az örök honvágynak, és visszatérései, mint Antaeust a föld érintése, új alkotó energiával töltik fel. Az a szeretet, amellyel a hazai közönség fogadja, az elixír, mely örök ifjúságot biztosít a hatodik évtizedén túl lévő művésznek, aki állandó mozgásban, fáradhatatlanul kultúrszolgálatot teljesít magyar értékek közvetítésével. Ő a bizonyság arra, hogy nem a zene fajsúlya, hanem minősége és természetesen annak közösségi hatása a döntő. Erdélyi turnéi szikkadó lelkekbe öntenek hitet, és ami olyan fontos: az élet örömét.

Énekes karrierje korán indult: 1970-ben az Országos Egyetemi Könnyűzenei Fesztiválon társaival I. díjat nyert. 1974-ben a nagysikerű Acustic 74 együttes tagja lett. Még ugyanebben az évben a Bukaresti Popfesztiválon elnyerik a Fesztivál Nagydíját. Átütő sikert 1975-ben arat a Donát úti orgonák című dallal, amelynek zenéjét a neves dalszerző, George Sbărcea szerezte, szövegét pedig az ismert kolozsvári színész, Imrédy Géza írta. Örökzöld sláger lett, amelynek sikerében kezdetben még az énekes sem hitt, de máig a május, a szerelem és a nosztalgia szívet simogató muzsikája. Lemeze több mint egy millió példányban fogyott el.

Énekesi pályafutása meredeken ívelt felfelé, miután svéd állampolgársága szabad mozgást biztosított számára. Koncertezett Miamitól Melbourne-ig számos világvárosban, valóban a magyar könnyűzene nagykövete lett. 2003-ban a Vitézi Rend, 2004-ben a Magyar Kultúra Lovagja lett. A Nemzet Televíziójának örökös sztárja.

De nemcsak a világot járja. Számos alkalommal lép fel Erdélyben, ahol az összetartozás léleképítő dalait ülteti hallgatósága szívébe. Idén a szórvány magyarság városaiban koncertezett, többek között Dicsőszentmártonban, Nagyenyeden és Gyulafehérváron. Az utóbbi kettőről szemtanúként csak felsőfokon emlékezhetek meg. Zsúfolt házak előtt, amelyre egyetlen politikus fellépése sem késztette az itteni közönséget, leírhatatlan hangulatot teremtett a művész, mert szinte megfogalmazhatatlan az a közös szívdobbanás, amelyet a hallgatóság az énekessel együtt megélt.

A gyakran felálló, tomboló tapssal ünneplő tömeg sokszor együtt énekelt a művésszel, aki jó humorral konferálta be dalait. Ezek közül nem hiányzott a Hervadó petúniák, Ó, Erdély szép hazám, Gyere velem a Hargitára, Just a gigolo, Hol vagytok, régi barátok és természetesen a Donát úti orgonák sem. Tamás Gábor egyénisége, művészi teljesítménye delejes hatással bírt. Megmozgatta a szórvány magyarság szívét, nemzeti öntudatát táplálta, kitartásra, megmaradásra buzdította. Nem hallgatható el András Attila fiatal erdélyi dzsesszzongorista szerepe sem, aki nemrég kitűnő eredménnyel végezte el Budapesten a Zeneakadémiát. A példás szervezés a marosvásárhelyi Ince Tünde és Jakab Melinda munkáját dicséri.

Tamás Gábor bizonyára sejti, de talán nem méri fel igazán, hogy milyen küldetést végzett a szórvány magyarság körében. A művész az átadott virágcsokorban a tisztelet, a II. osztályos kislány által írt és rajzolt emléklapon a szeretet jelét láthatta, a hét ráadást kitapsoló hallgatókban a siker fokát mérhette le, a számtalan DVD dedikálásánál művészetének értékelését tapasztalhatta, de hogy milyen mélyen alvó húrokat pengetett meg az itt élő magányos, sokszor reménytelen magyar lelkekben, arról csak azok vallhatnak, akik a koncert után ismét felemelt fővel, büszkén távoztak.

Nagykövet a világban, fáklyaláng Erdélyben: ez Tamás Gábor, akinek nemcsak szíve, de karitatív tevékenysége is nemzetét szolgálja. A nagyenyedi koncert bevételével régi televíziós pályatársa, Csép Sándor által kezdeményezett és irányított Áldás Népesség Mozgalom terveinek megvalósítását segítette elő, a nagyenyedi Bethlen-kollégium egyik diákjának pedig keresztszülői támogatását vállalta.

Ki is végső soron Tamás Gábor? Híres dalénekes, sikeres szerző, jó magyar? Még ennél is több. Az a boldog ember, aki mindennap nyugodt lelkiismerettel nézhet a tükörbe.

Gábor, visszavárunk!

Szinte egész Gömört lázba hozta ősszel a hír, hogy Tamás Gábor koncertet ad Kövecsesen.  Eljön hozzánk, közénk, hogy lebilincslő  személyes varázsának bűvkörében megmártózhassunk, feledve bút-bánatot néhány röpke órára, mi, e kies végek magunkra maradt magyarjai. Mintha hosszú vándorútjáról térne haza a világjáró fiú, úgy várta Gömör az erdélyi születésű, Svédországban élő énekest. Micsoda földrajzi háromszög! S benne a klasszikus magyar sors. A tehetséges kolozsvári fiú megnyeri a Román Televízió Ki mit tud vetélkedője első díját, neve egy csapásra ismertté válik az országban. És a nemzetisége is. Egy országelső magyar fiú! Szentségtörés Ceaucescu Romániájában.

A diktatúrák természetrajzához tartozik, hogy a látható arcokat megpróbálja átformálni, idomítani, kezessé tenni. Sportolók, művészek, kimagasló személyiségek örök keserű, végzetes sorsa ez. Tamás Gábor ígéretesnek indult énekesi pályája a hazai földön egyszer csak rögössé kezdett válni. Színházakból tiltották ki, színpadoktól botozták el, s végül, amikor személyes biztonsága is veszélybe került, külföldre távozott. A saját arcával! Így lett Kincses Kolozsvár szülötte hontalan magyar. S végül az élet győztese. Bár ez a népmesei fordulat sok fájdalmat, keserűséget és küzdelmet takar. Mi ne értenénk s éreznénk mindezt át? Mi, akikre itthon, a szülőföldön acsarkodik egyre a hontalanság réme? Talán innét  ez a mély rokonérzés, ez a hazavárás.

A kövecsesi varázslatos est utórezgései sokáig nem haltak el Rozsnyó és Putnok között azoknak a lelkében, akik részesei voltunk egy közösségteremtő erő csodájának. Sokan voltunk a művelődési ház nagytermében. Tornaljáról, Rimaszombatból s a környék közel-messze falvaiból csak jöttek, áramlottak egyre az emberek, s eleve valami boldog várakozással, izgatottan, ünneplősen. Tudtam, hogy nem szokványos estnek nézünk elébe. Benne volt a levegőben. Vibrált és élesítette az érzékeket. Nem csalódtam. Nem csalódtunk. Attól a pillanattól, hogy Tamás Gábor megjelent a színpadon, az idő megállt, de legalábbis más lett a ritmusa.

Megjelent, és hozta magával a szeretetet. És nem lehetett ellene védekezni. Áradt és terjed, amíg be nem borított mindenkit. Sokoldalú  tehetsége finom árnyalatai betöltötték a színpadot, nem hagyva egyetlen üresjáratú pillanatot sem. Töretlenül ívelő, jól felépített egyszemélyes műsorát táncbetétek tarkították fiatal vendégtáncosok előadásában, nagy sikert arattak összekötő szövegei, élettörténetei s kifogyhatatlan bölcsességű székely humora.

Voltak könnyek, s volt kacagás a nézőtéren. És varázslat, egy nem mindennapi művész és ember materializálódott szeretete.

Szinte eggyé  váltunk művész és közönsége, mintha egy olvasztó tégelybe kerülve az érzelmek magas hőfokán arannyá olvadtunk volna össze. Az arany fénye ragyogott az arcokon, amikor búcsúzóul elköszöntünk egymástól. És mindenki ismerősnek számított, magyarországiak és itthoniak. Távoliak és közeliek. Szép volt az a kövecsesi este. Mint mindenütt azok az esték vagy nappalok, ahol Tamás Gábor jelen van kivédhetetlen szeretetével, csodaszép dalaival.

Tisztelt, nagyra becsült, nagyon szeretett művész úr, kedves Tamás Gábor! Köszönjük  Önnek a feledhetetlenül szép estét Kövecsesen. Köszönjük, hogy elvarázsolta a lelkünket csodálatosan szárnyaló dalaival. Azt mondják, a dal a lélek hangja, s lélektől lélekig száll és semmi nem állhat az útjába. Az önkény egykor megtiltotta Önnek, hogy daloljon. S lám, hol van már az az önkény! Nincs sehol. Elenyészett! De az Ön dalai szabadon szárnyalnak lélektől lélekig szerte a világban, ahol magyarok élnek. Köszönjük Önnek példaértékű emberi tartását a zsarnoksággal szemben és hűségét magyar nemzetünkhöz. Erre a példára nekünk, felvidéki magyaroknak, most igen-igen nagy szükségünk van. Köszönjük, hogy eljött hozzánk.

Újra visszavárjuk.
Kovács Magda
Megjelent a B.Kovács István gömörológus által szerkesztett Gömörország (az északi magyar peremvidék fóruma) c. lapban  (X.évfolyam, 4.szám, 2009 tél, 72.oldal )

Tamás Gábor énekes idén kettős jubileumot ül: május 31-én betöltötte 60. életévét, ugyanakkor ötvenéves, sikerekben gazdag énekesi pályát tudhat maga mögött. Erdélyi rajongóival is megosztja e kerek évfordulók ünnepi hangulatát. Szeptember 10-e és 24-e között több erdélyi városban így Kolozsváron is fellép. A Kolozsvári Magyar Opera színpadán szeptember 20-án szombaton és 22-én, hétfőn este 7 órától hallhatjuk az ismert könnyűzene-énekest, aki 2004-ben elnyerte a Magyar Kultúra Lovagja címet Magyarországon.

Úgy tűnik, egyre gyakrabban jön haza. Ennyire vonzza a szülőföld?
— 1994-től kezdődően általában kétévente jövök Erdélybe, s az itteni hangversenykörút során jelentettem meg az új lemezemet is. Ebben a vonatkozásban a mostani fellépésem sem szakít a hagyománnyal: új lemezem címe: Csak a szívünkben nem száll az idő... Minden évben rengeteget turnézom, New Yorktól Törökországig, de az erdélyi koncertek során átélt rendkívüli érzés egyedi és megismételhetetlen. Újdonság viszont, hogy pár éve város- és falunapokon is felléptem. Régebb nem gondoltam volna arra, hogy kilépek az operák és színházak falai közül, és szabadtéren énekelek. Az, hogy Erdélyben akár ötezer, vagy ennél is több embernek énekelek egyszerre, olyan boldogságot jelent, amely új dalok szerzésére ösztönöz. Most nem csak a nagyvárosokban lépek fel, hanem kisebb településeken is, így Aranyosgyéresen, Marosludason, Szászrégenben, Bánffyhunyadon stb. Fontosnak tartom a szórványbeli fellépéseimet is, ahol számbeli kisebbségük miatt vált tétté a magyarság fennmaradása, például Brassóban, Besztercén, Máramarosszigeten. Mostani turnémon tizenhatszor lépek fel, az előbb említett városok mellett a Székelyföldön is: Gyergyószentmiklóson, Gyergyóditróban, Csíkszeredában. Ezenkívül Marosvásárhelyen is lesz egy koncert, Kolozsváron pedig kettő is. Erdélyi koncertkörutamat úgy szervezem meg, hogy pár napot Kolozsváron tölthessek. Az itteni közönséggel való találkozás mindig különös izgalommal és várakozással tölt el.
— Az új lemez új dalokat is jelent?
— Természetesen. Az új CD-lemez összesen tizennégy dalt tartalmaz. A címadó dal szövegét Kaszás Péter, Magyarország egyik legközismertebb szerzője írta. Öt, svéd szövegre írott dalt pedig magyarra lefordítva énekelek Somai Sándor fordításában. Zenésztársaim szerint ez a mostani új lemez lesz az egyik legjobb alkotásom.
— Milyen tervei vannak még az év hátralevő hónapjaiban?
— Október végén és november elején Amerikában lépek fel, pontosabban Los Angelesben, Las Vegasban, Miamiban, New Yorkban stb. Gyerekkoromban sokszor vágyódtam Las Vegasba, ezen a turnén tehát régi álmom válik valóra.
— Két kerek évfordulóhoz érkezett. Mi az, ami megmaradt az évek során, és mi az, amiben újított?
— A nosztalgia nagyköveteként misszionáriusi feladatként élem meg mindig azt, hogy örömet szerezzek a magyaroknak. Azt hiszem, ezzel az új lemezzel eleget teszek ennek. Megőriztem stílusomat, s a hangszerelésben újítottam. Arra mindig vigyáztam, hogy ne a régi sikereimből éljek, hanem kétévente új dalokkal örvendeztessem meg közönségemet. Úgy érzem, minden fellépésem során együtt éljük meg a kodályi együtténeklés örömét. Jól esik látnom, hogy koncertjeimen nagyon sok a fiatal.
— Főleg a férfi énekeseket fenyegeti a veszély, hogy hangjuk megkopik, tönkremegy a sok énekléstől. Hogyan lehet ötven éven át énekelni?
— Szerencsés vagyok, a klasszikus zenén nőttem fel. Kurt Mild karvezetőtől sikerült elsajátítanom a helyes énektechnikát, a jó hangképzést. Emlékszem, első szerepem a Tosca Pásztoráriája volt. Guttman Mihály és Kostyák Imre egykori tanáraim kiválogattak néhányunkat a zeneiskolából, s mi alkottuk a két operaház gyerekkórusát. 1966-1970 között már két könnyűzene-együttes a Cromatic és az Electra tagja voltam, s az 1970-es temesvári táncdalfesztivál után amelyet megnyertem búcsút mondtam a klasszikus zenének, ám ma is sok klasszikus zenét hallgatok, szinte naponta.
— Mi jöhet még ötven év siker után?
— Szó sincs a színpadtól való búcsúzásról. Úgy vélem, pályám legsikeresebb időszakát élem. Sokan kérdik, hogyan bírom a hajtást. A koncertek hangulata erőt ad. Büszke, boldog és szerencsés ember vagyok, hogy Kolozsváron születtem, s a sikerhez nagyban hozzájárult az a szellemi útravaló, amit innen vittem magammal.

2008.09.15. Szabadság, 
NAGY-HINTÓS DIANA

A 60 éves Tamás Gábortól a magyar megmaradásig

Egy évfordulós koncert margójára

2008. május 24-én este a Nemzet Filmszínháza, a gyönyörű Uránia nagyterme zsúfolásig megtelt. Már április folyamán elkelt minden jegy.

A 60 éves Tamás Gábor tartotta születésnapi és énekesi pályafutásának 50. évfordulós koncertjét. Nem először telt meg tiszteletére ez a szépséges terem, és nem először termett a legkedvesebb, legszívmelengetőbb babérokból itt Tamás Gábornak.
A koncertet a Duna Televízió támogatta, az a televízió mely elmondhatja, hogy sokat nyert Tamás Gáborral, hiszen ő nemcsak a Kívánságkosár című népszerű műsor kedvence, de a Duna Televízió szellemének emblematikus, határok felett mindenkit összekötő alakja is. Azt hiszem elmondhatjuk róla, hogy Tamás Gábor nem csupán előadóművész, hanem egy jelenség.
Amin érdemes elgondolkodni, az ennek a jelenségnek a magyarázata, és tanulságai. Mert a létrejöttéhez nem csupán egy különleges művészi és emberi kvalitásokkal megáldott személy volt szükséges, hanem az is, hogy az illető éppen magyarnak szülessen és éppen akkor és ott, amikor és ahol - 60 évvel ezelőtt - Tamás Gábor megszületett.
Életpályája is összefoglalója egy erdélyi generáció, azon beül is egy értelmiségi korosztály s még szűkebbre fogva a kört egy tehetséges, adni, alkotni, nemzetet szolgálni alkalmas ifjú nemzedék sorsának.
A hiábavaló próbálkozások a nemzeti elnyomás, a homogenizálás, minket egyre kisebb térbe szorító fullasztó falának áttörésére. A mégis megszülető első nagy otthoni siker. Aztán a hazai népszerűség évei, a Romániai Magyar Televíziónak tett szolgálatok, annak az űrnek a tudatos betöltése, melyet az erdélyi magyarság magyarul, magyartól, magyar szívvel igényelt. Végül pedig a csalódás, a fogyó levegő és a távozás kényszerű gondolata.A kádári Magyarország akkorra kifejlesztett taszítása (a fogyó magyarok könnyelmű, sőt bűnös szélnek eresztése), és a befogadó nyugat egyik legvonzóbb szigetének okos és tiszteletreméltó ölelése. És aztán fokozatosan emelkedő ottani pályája és sikerei. Művészi és anyagi megbecsültség.
És mindezek ellenére a hazavágyás. Az erdélyi ember örökbecsű kincse és keresztje. A szülőföld emberfeletti vonzása, az otthonmaradt közösség nélkülözhetetlensége, pontosabban pótolhatatlansága. Az örök erdélyi magyar varázslat, mely Apáczaitól máig megmaradt, csak már nem mindenki tudta megélni, mert sokan voltak, akik hazatértek volna, de nem lehetett, s aztán már késő volt. Idegen közösséget gyarapítottak. Otthagyták Erdély alkotóképességének, szellemének nyomait.
Ismét csak elgondolkodik az ember. A teljesen idegen környezet profitál, az anyaország elutasítja ezt a legnagyszerűbb lehetőséget s inkább távolkelet fiaival kacérkodik, a szülőföld új gazdái pedig elűzik az etnikai tisztogatás minden lehetséges módszerével. Hol tartana Románia, ha otthon lenne és alkotna, dolgozna Trianon óta megbecsülten és normális körülmények között legalább 4-5 milliósra gyarapodni képes magyarsága, együtt a másfél milliós szászsággal és a néhány százezer zsidóval. Ahogy a tréfa mondja, Bukarestben hátradőlhetnének és rendelhetnének egy Brágát (de akár Martinit is) a tablé mellé. A felesleges és homogenizációra kényszerítő erőszak helyett. Micsoda esztelenség ez a sokat vágyott európaitól elrugaszkodott szellem, mely Tamás Gábort is elűzte onnan, ahonnan elszakadni máig képtelen, ami miatt örökké szenvedni fog.
A Tamási Gábor-jelenség egyik titka azt hiszem éppen abban rejlik, hogy ő ezt a fájdalmat képes volt kincsekké varázsolni. A kereszthordásból szült szellemi vérrel és verítékkel kincset.
És természetesen elgondolkodhat, aki még hajlamos erre azon is, hogy íme, a könnyű műfaj mekkora fajsúlyt képes nyerni, ha a forrás ahonnan fakad ilyen tiszta és a cél, melyet szolgál ilyen szent. Akik a könnyű műfaj kedvelésén fanyalognak most csodát láthattak. Az Urániában a legegyszerűbb emberektől az értelmiségi elit legkiválóbbjaiig együtt tapsolt Erdély és az Erdélyt kedvelő anyaországi közönség.
A hetven éves Csép Sándor szép bevezető mondatai után a hangulat egyre fokozódott s a megszámlálhatatlan ráadás előtt Tamás Gábor őszinte és érző, értő szavakkal tett vallomást a Duna Televízió jelentőségéről s egyben közvetve saját ars poeticájáról is.
A koncert után a szűknek nem nevezhető közelállók köre, a világ minden tájáról összesereglett tisztelők, barátok és rokonok még sokáig együtt maradtak, és az együttlét öröme mellett szinte minden asztalnál terítékre került az összmagyarság örök gondja, a megmaradás.
Két dologban volt egyetértés mindenütt. Egyrészt abban, hogy a feladat emberfeletti, másrészt abban, hogy ha sok-sok Tamás Gáborunk lenne, akkor ez a feladat is könnyebb lehetne. Mert a művészet tudatformáló ereje nagy és az így éledő nemzeti tudat megmaradást biztosító ereje még ennél is hatalmasabb.
Most azonban ünnepelünk. És köszönetet mondunk Tamás Gábornak. Tehát lehetünk vidámak. Ezért soraimat is ilyen hangnemben zárnám: Mára úgy érezzük Dunának Oltnak valóban egy a hangja: a Tamás Gáboré! Isten éltessen Gábor!

Szász István Tas
Erdélyi Napló - 2008

Tamás Gábor Svédországban élő kolozsvári táncdalénekes
Akkor vagyok boldog, ha adhatok

A hetvenes években disszidált Svédországba Tamás Gábor, aki itthon is sikeres volt, amíg le nem tiltották a színpadról. Tizenöt éve járja Erdélyt, koncertezik, a közönség imádja. Nagyváradon mostanáig nem járt, meg is lepődött, mikor oly sokan voltak kíváncsiak rá, hogy a tervezett egy helyett két koncertet kellett adnia. Az énekessel Both Abigél beszélgetett.

Ki is ön, Tamás Gábor? Hogyan vezetett az útja a kincses városból Skandináviába?
Már a kolozsvári iskolapadból kiválogattak a Magyar, illetve a Román Opera gyermekkórusába, ahol később szólószerepet is kaptam, a Toscából a pásztor áriát énekeltem. Nagyon korán, már kisfiú koromban eldőlt az, hogy énekes szeretnék lenni, aztán a zeneakadémián a kollégáim rábeszéltek arra, hogy jelentkezzek a temesvári országos könnyűzenei fesztiválra, hiszen addig csak klasszikus zenét énekeltem. Részt vettem, megnyertem, s akkor fordultam a könnyűzene felé, azóta ezt csinálom. Hosszú lenne mindent elmondanom magamról, sokat jelentett számomra A Donát úton nyílnak már az orgonák című dal, amit kifejezetten nekem írt a szerző. Ez a dal meghatározta a pályámat, utána könynyebb volt, hiszen a 45-ös fordulatszámú kislemezből másfél millió példányt adtak el, állítólag azóta is tartja az Electrecord lemezgyár rekordját. Így indult a pályám. Miután ismertté váltam, a rendszer sajnos engem is utolért. Akkor már a Román Televízió magyar adásának zenei szerkesztőjeként dolgoztam, s ezzel egyidejűleg turnéztam az országban. Nem énekeltem a Ceausescu-rendszert éltető román dalokat, pedig ez akkoriban szinte kötelező volt. Aztán letiltottak az összes romániai színpadról. Az akkori Művészeti és Kulturális Bizottságtól kaptam egy levelet: "Suspendat pe timp nelimitat de pe toate scenele din Romania"(meghatározatlan időre letiltva minden romániai színpadról). Ezt még most, 32 év elteltével is tudom románul. Akkor erősödött meg bennem az elhatározás, hogy el kell hagynom az országot, mert előbb-utóbb börtönbe kerülök. Ezzel egy időben a Központi Bizottság intézményeként működő televíziónál, ahol dolgoztam, egy nap hívatott az elnök. Be akartak szervezni a Securitatéhoz. Az elnök szépen elmagyarázta nekem, hogy örülnének, ha a román, illetve a német szerkesztőségről - együtt voltunk a Dorobanti utcai épület kilencedik emeletén - jelentéseket írnék, hogy ki kivel áll kapcsolatban, külföldről kikkel tartják a kapcsolatot, mi hangzik el intim körökben. Éreztem azt, hogy ezt nem fogom tudni megtenni.

Egyből nemet mondott? 
Nem mondtam nemet. Aki azt mondja, hogy nemet mondott, az hazudik. Azt jelenti, hogy elfelejtette azt, milyen időket éltünk. Egyedül Tömöri Péter rendező barátomnak mondtam el, hogy hívatnak az elnökhöz. Azonnal tudta, miért. Előkészített nekem egy kis forgatókönyvet, mit is mondjak. Akkor az útlevelem már a zsebemben volt, csak egy szerződésre vártam, napok kérdése volt, hogy elhagyhatom az országot. Péter barátom azt javasolta, mondjam azt, hogy válófélben vagyok, egy kicsit iszom is, és adjanak nekem időt erre a nemes feladatra. "Nu ma simt inca demn de aceasta sarcina nobila" - így lett előkészítve. Ne mondjam, milyen félve adtam elő az én kis szövegemet, és legnagyobb megdöbbenésemre Puscasu elnök azt mondta, rendben van, majd ha felkészültem, jelentkezzek nála.
Tehát nem utasítottam vissza, az akkori rendszerben ilyent senki nem mert tenni. Most, mikor egyesekről kiderül, hogy jelentettek, persze, nem szép dolog, de nem szabad elfelejtenünk a Ceausescu-rendszernek, a Securitaténak a szörnyű módszereit. Volt, akit úgy megfélemlítettek, hogy azt mondta, bármit aláírt volna, csak még egyszer lássa meg a napvilágot. 1976. május 31-én, a születésnapomon elhagytam az országot, Finnországban, Dániában, Norvégiában koncerteztem. Egyévi európai turnézás után, miután a feleségemet meg a kisfiamat nem engedték ki látogatóba, elhatároztam, hogy politikai menedékjogot kérek Svédországban. Azóta itt élek, és úgy érzem, ha már erre a szomorú lépésre kényszerültem, jól választottam, hogy Svédországba jöttem. Szabad emberként élek, énekelek, olyan nyelven, amilyenen akarok.
Tizennyolc év távollét után, 1994-ben visszatértem Erdélybe, és olyan fogadtatásban volt részem, amire nem számítottam. Nem gondoltam, hogy annyi év után telt házak várnak. Ennek a fogadtatásnak az eredménye volt, hogy születtek az új dalok, a saját szerzemények: Ó, Erdély, szép hazám; Gyere velem a Hargitára; Kolozsvárott jártam én stb., hiszen csak ilyen eufórikus állapotban lehetett ezeket megkomponálni. E dalok nem biztos, hogy megszülettek volna, ha otthon maradok, mert akkor teljesen más helyzet adódott volna. Azóta kétévente megjelentetek egy lemezt és turnéra indulok. Most már úgy néz ki, hogy nem várhatok két évig, mert annyira hívnak, elsősorban a Duna Televíziónak köszönhetően, Erdélybe és Magyarországra, de máshová is. Váradtól tartottam egy kicsit, bevallom, nem gondoltam, hogy ennyien ismernek. A partiumi megyéket egy kicsit elkerültem, mert azt hittem, nem várnak. Az a pozitív értelemben vett hisztérikus ujjongás meglepett. A pályám egyik legcsodálatosabb koncertje volt, és már ott meg kellett ígérnem, hogy visszatérek. Azt a szeretetet, amit Váradon éreztem, soha nem fogom elfelejteni.

Úgy tudom, nem ez az első jótékonysági koncertje, árvaházak javára is adott már hangversenyt.

A karitatív munkámat 1980-ban kezdtem el, mikor már anyagilag megengedhettem magamnak a jótékonykodást. A leszakadt területeken a kisebbségi sorban lévő intézmények fennmaradását támogatom, például a beregszászi Illyés Gyula Színháznak szerveztünk gyűjtést, a budapesti Uránia színházban volt a koncert, ezenkívül a Duna Tévé segített a gyűjtésben, s bizony sok szép millió forint jött össze. A holtmarosi árvaház a másik olyan intézmény, amit segítek. Mindig azt nézem, hol van a legnagyobb szükség a segítségre. Most a székelykeresztúri árvaház következik. A váradi felkérésnek szívesen tettem eleget, és a rogériuszi református templom építésére ajánlottam fel a teljes bevételt. Minden évben úgy tervezem a turnémat, hogy négy-öt koncert bevétele jótékony célra menjen. Az életemben nagyon fontos szerepet tölt be az adakozás, nem tudom, miért van ez így, de így érzem, és ez boldoggá tesz. Hangsúlyozni szeretném, ezek nem adóból levonható vállalati pénzek, hanem a saját zsebemből kivett összegek, és erre büszke vagyok.
Szép sikert könyvelhetett el az Egyesült Államokban is. 
Nemrég tértem haza egy floridai és kaliforniai turnéról. Óriási sikernek könyvelem el ezt, hiszen az, hogy Erdélyben megtelik a koncertterem, mondhatni természetes, mert ott ismernek, Erdélyről énekelek. De hogy Miamiban vagy Los Angelesben, New Jerseyben ugyanilyen lelkesedés fogadja a koncertjeimet, hiszen más földrészről beszélünk, a magyarok nemigen járnak ki, nos, ez szokatlan. A szervezők azt mondták, olyan arcokat láttak, akiket már 10-12 éve nem. Ha sikerült a magyarságot, ha csak rövid időre is, így összefogni, származást és politikai hovatartozást mellőzve, akkor én azt nagy sikernek könyvelem el.
Amerikában is csak magyarul énekelt? 
Hát, előfordul, hogy egy-egy angol vagy olasz egyveleget elénekelek, de a dalaim zöme magyarul hangzik el. Hiszen a világot járva a magyaroknak magyarul énekelek. Viszont mikor itt vagyok, Svédországban, és a sétahajón zenélek, akkor egyáltalán nem énekelek magyarul. Csak angolul, svédül, spanyolul, németül, olaszul.
Ilyenkor, év vége felé illik megkérdezni: Milyen tervei vannak 2009-re? 
A legtöbb koncertem már be van ütemezve. Magyarországon több fellépésem lesz, Erdélyben több városba is hívtak, decemberben Ausztráliában lesz koncertem a magyarok világkongresszusán, az ausztriai magyaroknak énekelek, majd Verőcén, az Erdélyország az én hazám című rendezvényre is visszatérek. Szeretnék egy dupla albumot kiadni, ez válogatás lesz az eddigi dalok javából. Van egy váradi terv: a színház felújításának befejeztével - ha minden sikerül - az én koncertemmel nyitják meg az újjávarázsolt Thaliát.

2008.12.11. Erdélyi Riport

• Misszionáriusi feladatnak tekinti koncertkörútjait Tamás Gábor, az erdélyi magyar könnyűzene egyik legnépszerűbb egyénisége. A gyémánt-, platina- és négyszeres aranylemezes énekes 2008 szeptember 10. és 24. között ismét Erdélyben turnézik.

Virágos slágerek

— Tizennyolc éves kiesés után is Erdély egyik legnépszerűbb könnyűzene énekesének számít, mégis évekig kell várni, amíg visszatér. 
— Szándékosan teszek így: úgy érzem, ahhoz, hogy az embert —bármilyen közkedvelt is legyen— ne unják meg, nem szabad túl sűrűn szerepelni. Ugyanakkor a régi slágereken kívül a közönségnek mindig valami újat is kell nyújtani. Nem akarom, hogy mindenki csak A Donát úton nyílnak már az orgonák énekeseként emlegessen. Ezért gondosan ügyelek arra, hogy két koncertkörutam között teljen el legalább két esztendő. Mint ahogy arra is odafigyelek, hogy az említett első nagy slágerem után a nagyérdeműnek legyen ideje megkedvelni az olyan dalokat is, mint például az Ó, Erdély szép hazám, a Gyere velem a Hargitára vagy a Hervadó petúniák.
— Soha nem gondolt arra, hogy a Donát úti orgonák című dalt román, angol vagy akár svéd nyelvre átültessék? 
— Nem, hisz ez a dal az eredeti, magyar szövege nélkül soha nem lett volna az, ami. Sokan csak a zeneszerző, George Sbârcea nevére emlékeznek, megfeledkezve Imrédi Géza színészről, aki a szöveget írta. Miután slágerré vált, készült egy román változat is, amivel megkerestek, de nem vállaltam az előadását. Higgyék el, nem lett volna ugyanaz.
— Ha jól tudom, a dalt eredetileg nem önnek írták...
— Így van. Sőt amikor megkaptam, kissé el is szomorodtam, hogy miért éppen ezt kell előadnom. Sbârcea —művésznevén Claude Romano— egy musical számára írta valamikor a 40-es évek végén, az 50-es évek elején. Itt játszották Kolozsváron a musicalt, de csak néhányszor. Jó két évtized múlva, egyetemista koromban, 1974-ben éppen a Szamos vendéglőben zenéltem, amikor egyik este betoppant Boros Zoltán a bukaresti tévé magyar adásától és közölte, hogy Tapsoljuk Kolozsvárt! címmel szándékozik egy előadást készíteni. Felsorolta, hogy kik lépnének fel, és mivel. Amikor meghallottam, hogy másoknak milyen nagy sikerű világslágerek jutottak, nekem meg a Donát úti orgonákat osztotta, elcsüggedtem. Most is emlékszem, amikor közölte, hogy egy rég elfelejtett dalt szánt nekem, és mondta a címét, furcsa képet vághattam, és megkérdeztem: Az melyik?
— Addig nem is hallott róla?
— Hallottam, de teljesen elfelejtettem, mint ahogy a közönség is.
— Mégis több mint egymillió példányt adtak el ebből a kislemezéből, ami Románia-szinten a mai napig csúcsnak számít.
— Ezt akkor én se hittem volna. Most is meghat, ha felidézem azt az estet, amikor telt ház várt a kolozsvári magyar színházban. Előadtam a dalt, aztán egy-két másodpercre néma csend lett a nézőtéren, ami nekem akkor örökkévalóságnak tűnt. Utána viszont olyan taps tört ki, amilyent addig soha nem kaptam, de még csak nem is hallottam. Akkor döbbentem rá, hogy lényegében milyen csodálatos is ez a dal, hogy dallama és szövege mily sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Visszatérve, a Donát úti orgonák így, magyarul arat sikert akár svéd, akár amerikai közönség előtt adom elő.
— Mit énekelne ma szülővárosáról, ahol mára nem csak a Donát úti orgonák, de sok más nem a régi? 
— Sajnos, így van. Kolozsvár utcáin sétálva, alig ismerek rá a városra. Sokszor órák telnek el, amíg magyar beszédet hallok. De nem csak ez hiányzik; elég, ha végigmegyek a valamikori Deák Ferenc utcán, onnan még a fákat is kivágták. Mindez csak arra jó - ha lehet egyáltalán így fogalmazni -, hogy megkönnyítse honvágyamat, és tudatosítsa, hogy a nekem hiányzó Kolozsvár ma már nem létezik. Igaz azonban, hogy a sétatéri öreg fák még megvannak, erről egy dalt is írtam Kolozsvárott jártam én címmel. No meg a közönség, mely '90 után is megtölti a színház nézőterét.
— Mégis 1990 után egyre többet énekel a Székelyföldön és a Székelyföldről.
— Egyrészt adósa vagyok a Székelyföldnek. A 70-es években nagyon ritkán jutottam el oda, másrészt az a fogadtatás, amiben ma részesítenek, leírhatatlan. Számomra is örök rejtély marad, miként lehet valakit tizennyolc évi távollét után is ennyire szeretni, vagy talán még jobban.
— Tényleg: miként lehet? Más eltűnik egy-két évre, és teljesen elfelejtetik.
— Erre nem tudok válaszolni, hisz tizennyolc év alatt nemzedékek cserélődnek. És mégis: nem csak a második ifjúságukat élők jönnek el a koncertjeimre, hanem a mai fiatalok is nagy számban ott vannak.
— Ezek után meg se merem kérdezni, hogy remek forma ide, csodálatos fogadtatás oda, de hatvanesztendősen gondolt-e már a visszavonulásra?
— Van bennem annyi önbelátás, hogy tudjam, mikor kell ezt abbahagyni. De egyelőre úgy tekintek arra, amit teszek, mint valami misszionáriusi feladatra, amelynek keretében dalaimmal és hangommal tudok örömöt szerezni az embereknek.
— Akkor nincs is mit emlegetni az okiratokban szereplő hatvan évet, hisz munkája fiatalítja, élteti.
— Erről van szó. A bevételekből meg azokat segítem, akikkel a sors mostohán bánt, no meg a leszakadt területeken élő magyarság fennmaradását szolgáló, segítő intézeteket, színházakat, árvaházakat, öregotthonokat.

2008 szeptember 04. Krónika

Aki tüzet gyújtott, elment, és itt maradt

“Nem szeretem, hogy valaki elhagyja az országot, és mégis a honvágyról énekel” — egyik-másik ember így fogalmazta meg a véleményét a koncert előtt. Tamás Gábor a tavalyi ígéretéhez híven április 28-án újra eljött Ditróba, újra felkavarta a közönséget, és újra hálás ünneplésben részesült.

Kezdődött azzal, hogy díszletként egy stilizált hajót talált a színpadon. (Ez a Bíró András ötlete volt.) Arra a kérdésre, mit jelent számára a hajó, Tamás Gábor így felelt: “Már gyermekkoromban gyűjtöttem a vizet ábrázoló képeslapokat, most pedig sétahajón énekelek.”

De a hajón kívül volt itt más kellemes meglepetés is: telt ház fogadta a visszatérő művészt...“Kik voltak itt a tavalyi koncertemen?” A nézők kétharmada emelte fel a kezét. Mintha hirtelen elpárolgott volna Tamás Gábor érezhető fáradtsága. Szárnyakat kapott a dal, szárnyakat adott a nézők érzelmeinek. A művész úgy érezte, megemlítheti életútjának fájdalmas pontját. Azt, hogy a kommunista rendszer őrangyalai egy románra fordított dalában felfedezték a burkolt nemzetiségi berzenkedést... Jobbnak látta pakolni, és máshol próbálni a szerencsét. Így lett második hazája Svédország, amely lehetőséget adott művészi kibontakozásának, de ahonnan mégis minden évben hazatér, hogy körülénekelje Erdélyt... Mostani körútján Kostyák Alpáron kívül a következő segítőtársak kísérték el: Ferenczi Tihamér (zongorista), Murányi János (dobos), Péter Attila (gitáros).

Ezen a koncerten Tamás Gábor is megpengette a gitárt. Ezáltal a ditrói lelkek húrjait is. Ezt a dalt (Azért, mert nem vagy enyém) ő maga hangszerelte, és Ditróban énekelte most először.

A közönség egyre jobban megrészegült a muzsikától. Nekilendültek a kezek, hogy tapsvihart kavarjanak. Egymást lelkesítette művész és közönség. A koncert végén már talpon állt mindenki, és ki tudja, hányadik visszatapsolás után az előadóval és a három zenésszel együtt énekelte: “Hogyha felkel a nap...”

De mindennek egyszer be kell fejeződnie.
Tamás Gábor megköszönte a polgármesternek és a kultúrigazgatónak a szép fogadtatást, és megígérte, hogy mindenik erdélyi körútján Ditróba is el fog jönni... “Mindig szívesen látott vendége lesz a községünknek” -válaszolta Bardócz Ferenc. 
— Na, hát akkor még egy ráadást! Melyik legyen? 
— Gyere velem a Hargitára!

A közönség újra visszaült, mintha nem befejeződne, hanem most kezdődne az előadás. És énekelt mindenki amúgy székely konoksággal. A ditróiak úgy belejöttek az ünneplésbe, hogy jóval a koncert befejezése után Gál Imre és zenekara az “Erdős” panzióban szerenádot adott az előadóművész tiszteletére. 
Tamás Gábor tüzet gyújtott, elment, és itt maradt. 

Gergely Géza
Gyergyói Kisújság, 2006. május 4-10 

Együtt!

Koncert. A jegyek hamar elkeltek és kevésnek bizonyultak. A jó pár évtizedet maguk mögött tudó, de korukat meghazudtoló ragyogó hölgyek és elegáns urak méltóságteljes csendben, szinte ünnepélyesen várták Tamás Gábor előadóművészt, aki dalaival már rég belopta magát a marosvásárhelyi közönség szívébe.

Érdemes volt figyelni a kiviruló arcokat, amint az énekes megszokott sármjával lépett a színpadra. Rekedt, de simogató hangja sokakból könnyeket csalt elő. Együtt voltunk Gáborral, együtt énekeltük a slágereket, nevettünk, kicsit politizáltunk, sok szép új dalt kaptunk, és sok-sok szeretetet adtunk cserébe. Taps, taps, vastaps! Tamás Gábor, aki szerint városunk közönsége a legcsodálatosabb, nem úszta meg könnyen, nem engedte ki "karmai" közül a marosvásárhelyi közönség. Elhangzott a "himnusszá" vált Gyere velem a Hargitára c. dal is. Ráadást ráadás követett. A mellettem ülő Székely Rozália gerberát hozott Erdély Koós Jánosának: "Nagyon szeretem, már gyerekkoromtól minden dala a szívemhez kötődött. Már rég elhatároztam, hogy el fogok jönni egy koncertjére. Most sikerült és boldog vagyok, hogy láthatom, hallhatom. Kedvenc dalom a Dónát úti orgonák és valahányszor ránézek az orgonáimra, ő jut eszembe."

Tamás Gábor lapunknak elújságolta:

Stockholmban élek, a Németország és Svédország között közlekedő sétahajón dolgozom, énekelek, de már nem olyan sokat, mint eddig, mert mostanában egyre több meghívást kapok Magyarországra. Rengeteg fellépésem van a Duna Tévében, nemrég pedig a Budakeszi Székely Körnek voltam a vendége. Olyan hangulat volt, amilyent életemben nem éltem át.

— Mit jelent számodra, annyi évtized énekelés után, a szülőfölded közönsége elé lépni?

Ugyanolyan nagy ambícióval, szeretettel és odaadással készülök az új turnékra. Eszméletlenül emotív természetű vagyok, mielőtt a színpadra lépek minden alkalomkor úgy érzem, hogy belehalok. Ez az izgalom, ez a lelkiállapot, hogy minden jót át tudjak adni a közönségnek, teremti meg a leírhatatlan hangulatot. Talán ettől jók, sikeresek a koncertjeim... Ha a közönségem elvisz valamit magának néhány órára, napra, hétre ebből a hangulatból, ha ebből tud táplálkozni, akkor már úgy érzem, hogy megérte.

— Igaz-e, hogy Budapestre költözöl?

Nem hiszem, hogy egészen otthon érezném magam a mostani Magyarországon. Tizenegy éves koromtól úton vagyok, akkor indultam el az operával turnéra, és az óta ez az életem: pakolok és indulok itthonról haza (Stockholmból Erdélybe). Ha újra kezdhetném sem csinálnám másképpen. Boldog vagyok, hogy sikeres volt a pályám és annyi szépben lehetett részem.

Suba Köpeczi Júlia
Népújság, 2006. május 3.

Erdélyi Vitézi Rend	Magyar Kultúra Lovagja